Kell egyáltalán párterápia? Vagy csak "kibírhatóvá" teszi a kibírhatatlant? - Nők Lapja Psziché 2015. március
A Nők Lapja Psziché 2015. márciusi száma leginkább érdekes cikke két ellentétes véleményt állít szembe: kell-e a párterápia, vagy az egész csak "erőltetése" valaminek, ami nem megy?
A lap több cikkében a párterápiákkal foglalkozik: bemutat egy ismert "párterapeuta-párt", vázolva módszerüket, útmutatást ad a kapcsolatépítő tréningek köréhez, szól a manipulációról, amely tönkreteheti a kapcsolatot, és bemutatja egy "celeb-pár" gondolatait korábbi kapcsolataik megszakadásáról és kapcsolatuk kialakulásáról.
A Nők Lapja havonta megjelenő Psziché kiadványa alapvetően könnyen emészthető, "olvasgatós" magazin, amely havonta jelenik meg és egy kávé mellett kellemes olvasmány lehet. Természetesen szinte minden számában szó esik a párkapcsolatokról, hiszen ez központi kérdés mindannyiunk életében. Mélyebb szakmaiság helyett a közérthetőségre, figyelemfelkeltésre összpontosít, és ezt a célt el is éri amellett, hogy időnként érezhető a felszínesség és az ismert, "olvasókat bevonzó" nevek minden számban való szerepeltetésének kényszere. Így aztán az ismétlés sem áll távol tőle. Aki mélyebb, de még mindig közérthető információkra, szakmaibb ismeretekre vágyik, annak a Mindennapi Pszichológia talán jobban fog tetszeni, amelyben valóban elgondolkodtató írásokat találhat...
A legfrissebb Psziché-ben is olvasásra érdemes azonban a "Párterápiáról pro és kontra" című (két) írás, amely Rácz Zsuzsa és Grecsó Krisztián - mindketten a Nők Lapja "házi szerzői", pontosabban írók - ellentétes álláspontjait veti össze.
Rácz Zsuzsa párterápia mellett érvelő írása engem kevéssé fogott meg: talán mert nélkülözi az érveket és mindössze saját személyes történetét fejti ki részletesen - ami ugyan jellegzetes, de mindazok számára, akik éppen nem ebben az életszakaszban vannak, kevéssé meggyőző. Egyébként valóban: olyan helyzetben, amit leír, a párterápiára szükség lehet. Meg még sok más helyzetben is - amiről nem szól és ez hiányérzetet kelt.
Ezzel szemben Grecsó Krisztián írása - aki éppenséggel "ellenzi" a párterápiával "kibírhatóvá tett" kapcsolatot, mint célt - számomra igen meggyőző, miközben nagyon is látom, hogy a pároknak igenis szüksége lehet egy-egy krízishelyzetben külső segítségre ahhoz, hogy nemcsak "kibírhatóvá", de kiteljesedetté váljon a kapcsolatuk. Mivel érvel Grecsó Krisztián? Ezt írja:
„Nem minden szerelem tart egybe két embert, nem minden élet-befektetés térül meg. Van, hogy kudarcot vallunk, és odalesznek átbeszélt éjszakák, együtt cipelt évek. De akkor sem mindig az a győztes, aki benne maradt egy házasságban, megóvott valamit, amit megszenteltek az évek. Nem feltétlenül értékes az, amit már megérlelt az idő. És nem kell elfonnyadni egy házasságban, mert az egyben maradása mindenképpen érték. Nem, nem mindenáron az. És azért, meg, mert a barátoknak, a családnak kényelmesebb úgy, ahogy van – nos, ezért meg végképp nem.
A párterápia azért lehet veszélyes – folytatja Grecsó - mert ha elég jó, a terapeuta elég felkészült, akkor tűrhetővé, kibírhatóvá tehet egy kibírhatatlan, tűrhetetlen életet, ahol boldogtalan és magányos a nő és a férfi is. És akkor nincs további élet, nincs új esély. Hiszen ha megmaradt a tisztelet, a megbecsülés a másikkal szemben, akkor a megszokás, a szolidaritás, a közös évek saját súlya, az élet ismert üteme és az együtt szerzett vagyon visszahúzhat, megregulázhat. Kibírhatóvá, majdnem élhetővé javítható, ami nem működik. Elég a kibírható? Jó a „majdnem élhető”?” – kérdezi.
Grecsó szerint: „(…) belátni, hogy két ember nem illik össze, nem szégyen. Nem gyalázat elengedni valakit, nem kudarc beismerése, hogy nem megy. Illetve dehogynem, óriási kudarc, amit le kell nyelni, meg kell érteni, el kell fogadni. De fájdalmasan gyönyörű és felemelő is lehet a távolodás, ha van benne alázat, valamint tapasztalás. A magány, a megújulás, az új irány mind az önismeret nagy próbái, olyankor készül a leltár, tükörbe lehet és kell nézni, és megérteni: mi is történt eddig? Ki is vagyok én? Mit akarok és hogyan akarom?. (…). A váltás persze kutyául fáj. A közös élet sokáig elpazarolt éveknek látszik, minél tovább és erősebben akarta a pár megmenteni önmagát, annál nagyobb az összeomlás, a bukásélmény. Sok idő, mire megérti a szív, azok nem elfecsérelt éjjelek voltak, és anélkül a tegnap nélkül nem lehetne a ma.” És nem jöhetne az újrakezdés bátorságának érzése, ahogy írja: „ugrani valami idegenbe, ahol minden kétséges, kockázatos, ismeretlen.(…) és aztán egy olyan ember mellett élni, akit már megtanultunk megbecsülni, akihez már úgy tartozunk, hogy tudjuk kik vagyunk, illetve mit akarunk.”
Persze legjobb lenne a boldogító, valóban nekünk való, felnőtt, érett összakapcsolódást a meglévő kapcsolaton belül megvalósítani, és van amikor sikerül is! Én azt hiszem, hogy a párterápiának, mediációnak ez kell, hogy a célja legyen. Ilyen folyamatban részt venni pedig mediátorként mindig nagy öröm.
Az élet és a kapcsolat kisebb-nagyobb zökkenőihez azt hiszem néha elkél a külső szem és az információ, a támogatás. Néha állítani kell a „vágányokon” hogy a kapcsolat megújuljon és magasabb szintre emelkedjen. Erre való a párterápia, beleértve a szóba most minden, a kapcsolat megújulását segítő módszert, lehetőséget, tréninget, ami hitelesen, valóban ezt a célt tartja szem előtt.
De sajnos van, amikor látni kell, hogy nem megy: mindazoknak, akik ilyen helyzetben találják magukat, érdemes megfontolni, amit Grecsó Krisztián ír…
