Miért van annyi konfliktus a kapcsolatunkban?
Mi állhat a konfliktusaink mögött?
A kapcsolat kezdeti szakaszában alig-alig fordul elő vita, meg nem értettség. Ez az időszak az összhangról szól, mindketten azon vagyunk, hogy a másik kedvében járjunk, igyekszünk a legkedvesebb, legjobb oldalunkat mutatni. Ahogy fokozatosan megismerjük egymást, a bizalom kiépülésével már elég bátrak leszünk ahhoz, hogy rosszkedvünket, hiányosságainkat is megmutassuk a másiknak és az odafigyelés, a folyamatos adás mellett öntudatlanul már kapni is akarunk. Szeretnénk ha a másik ugyan úgy folytonosan a kedvünkben járna, mint az elején, pedig ezt már mi magunk sem tesszük úgy meg, mint korábban. Miért? Mert mindannyiunkban vannak olyan "sérülések", bizonytalanságok, amik fokozatosan ekkor kerülnek elő, amelyekre a kapcsolattól várjuk a gyógyírt. Ha az adás helyét átveszik az elvárások, akkor egyre több helyzetben alakul ki konfliktus: elégedetlenség, mert a másik nem ad, nem azt adja, amit mi elképzelünk, amit szeretnénk. És amit sok esetben nem is tőle kéne várnunk... Gyermekkorunkban meg nem kapott elismerés, feltétel nélküli szeretet - mindezt hiába várjuk a társunktól. A párkapcsolati konfliktusok mögött sok esetben ezek a kielégítetlen érzelmi szükségleteink állnak - fogalmaznak a pszichológusok. De mik ezek az érzelmi szükségletek?
Alapvetően az az érzés, hogy szeretve vagyunk. Gyermekkorunkban a szüleinktől tanuljuk meg, miben nyivánul meg, ha valakit szeretnek. Ahogyan a szüleink viselkedtek velünk, számunkra az lesz a szeretet kifejezésének szinte az egyetlen ismert módja. Ha akkor éreztük a szeretetüket, ha teljesítettünk (akkor figyeltek ránk, akkor dícsértek meg, akkor foglalkoztak velünk, ha "letettünk valamit az asztalra"), akkor hajlamosak leszünk a másikkal szemben is elvárásokat megfogalmazni és azok teljesítésekor éreztetni vele szeretetünket. Ha a családban az volt a minta, hogy az odafigyelés, a szeretet mindig tárgyakhoz kötődött, ha az ajándékok elkészítése, gondos kiválasztása, a felkutatására szánt idő jellemezte legjobban a születésnapokat, sokkal inkább, mint mondjuk a közös tortakészítés és ünneplés, a közös felszabadult vidám időtöltés, akkor hajlamosak leszünk a társunk iránti szeretetünket ajándékokkal kifejezni.
Kisgyerekes szülők ismerhetik a Boribon mese-sorozat Boribon születésnapjáról szóló részét: Annipanni (Boribon gazdája) hosszú napokon keresztül készül titokban mackója születésnapjára, titkolózik és folyton elküldi Boribont maga mellől ("most ne zavarj, menj innen"). Boribon hiába szeretne játszani, Annipanni lerázza. Hiába kérdezi: "mit csináltok Annipanni?", Annipanni elküldi. Boribon egyre szomorúbb és magányosabb. És az sem vigasztalja igazán, amikor végül elérkezik a születésnap és megkapja az aprólékosan elkészített ajándékot. Több napi csalódott magányosság után már nem tud örülni a tortának - legalábbis ez az én véleményem. És mit gondol az olvasó? Sokan egyetértenek velem, sokan pedig azt, hogy hiszen neki készült az ajándék, Annipanni ennél többet nem is tehetett volna, mint hogy napokig dolgozott, kigondolta, elkészítette a tortát. Mi akkor a baja Boribonnak?!
A mackós történet jól mutatja, milyen más a világunk attól függően, hogy "mit hoztunk magunkkal otthonról"....
És jól mutatja azt is, hogy hogyan alakul ki a meg nem értettség érzése az emberben, hogyan megy el egymás mellett két ember legjobb szándékú akarata. A hétköznapokban aztán ezek a felgyülemlett feszültségek apró-cseprő dolgokban jelennek meg: vita a fogkrémes tubus tetejéről, vagy arról, hogy melyik polcon van a helye a tejfölnek. Ha végiggondoljuk, hogy mi az, ami igazából bánt bennünket (és az biztosan nem a fogkrémes tubus tetejének helyzete), mi az amit hiányolunk a kapcsolatból, és ezt vádaskodás nélkül el tudjuk mondani a másiknak, kérésként, akkor van esély rá, hogy elkerüljük a konfliktusokat és megkapjuk azt és úgy, amit és ahogyan szeretnénk. Akár a gyermekkori el nem fogadás után most az elfogadást, a dícséretet, akár a simogatást, az elismerést. Úgy, ahogy az nekünk a legjobban esik: ajándékokon keresztül, vagy az együtt töltött idővel, kedves szavakkal. Viszont ha megmaradunk a fogkrémes tubus szintjén és belemegyünk ezekbe a kicsinyes játszmákba, akkor fokozatosan egyre jobban eltávolodunk a másiktól.
Korábbi bejegyzésemben írtam már a szeretetnyelvekről, azaz arról, hogy mindannyian más-más módot ismerünk arra, hogy szeretetünket kifejezzük. És más-más nyelvet értünk meg jól, más-más nyelven lehet "hatékonyan", sikeresen "elérni a szívünkig". Legtöbbször észre sem vesszük, nem tudatosítjuk, hogy nem JÓL szeretjük egymást. Meg vagyunk győződve arról, hogy mindent megtettünk a másikért, kimutatjuk az érzéseinket, éreztetjük, hogy fontos számunkra. Ha így érezzük, a másik mégis elégedetlen, akkor gyanakodhatunk, hogy nem egy szeretetnyelvet beszélünk. De mit tehetünk, ha a szeretetnyelvünk teljesen eltér? Hiszen a gyermekkorunkban megtanult szeretetnyelv szinte olyan, mint az anyanyelvünk, erőszakkal máshogy kifejezni magunkat sokaknak "mű"-nek tűnik, erőltetésnek, megjátszásnak.
Pedig valójában arról van szó, hogy ha megtanuljuk, hogy a párunk minek örül igazán, és ennek megfelelően cselekszünk, akkor igazán sokat tettünk a boldogságáért és a kapcsolatunkért. És magunk is gazdagodtunk: más módokon is megtanultuk kifejezni magunkat, többek lettünk.
Ez azonban nehéz munka is lehet: ha valaki a szívességek nyelvét érti (azaz apró gesztusokból érzi a szeretetünket), miközben mi magunk nem vagyunk gondoskodó típusok, akkor nem könnyű az összecsiszolódás, de csak rajtunk múlik. Eleinte ez azzal jár, hogy tudatosan járunk a másik kedvében, miközben talán kicsit idegenül érezzük magunkat. De ha ragaszkodunk hozzá, hogy a másik szeretetnyelve "hülyeség", az enyém a jó, értse meg azt, vegye már észre -akkor igazunk ugyan lehet, de a másikat elveszítjük...
Ha azonban tudatosan odafigyelünk arra, hogy a másik kedvében járjunk, akkor hamarosan nagyon sok pozitív visszajelzésben részesülünk, ami egyre több és több motivációt ad majd. A változtatás párunkat is arra ösztönzi, hogy ő is örömet okozzon nekünk, viszonozza amit kapott, így kialakul egy új alapokra helyeződött, derűs és elégedett kapcsolat köztünk.
Persze mindez nehéz, ha nagyon sok kielégítetlen érzelmi szükségletünk van: ha gyermekkorunkban nagyon keveset kaptunk, akkor egész életünkben csak kapni és kapni szeretnénk, miközben adni alig-alig tudunk, hiszen nincs rá mintánk. Nehéz ráhangolódni a másikra, ha a szüleink sosem tudtak ráhangolódni a mi igényeinkre, nem értettek meg minket, feltételekhez kötötték a szeretetüket. Akit gyerekkorában nem szerettek eléggé, annak a másik hiába adja a leginkább megfelelő módon a szeretetet, az sosem lesz elég. Ezért írtam korábban, hogy van, amit a társunk nem tud pótolni, hiába is várjuk tőle. Egy megértő társ, aki szeret minket, persze rengeteget tud adni és sokszor egymásra találnak az "adni akaró" és a "kapni akaró" emberek, pontosabban aki sokat tud adni és kevesebbel is beéri, és az, aki szinte alig tud adni. Ez azonban már egy másik témához, a játszmákhoz vezet, hiszen a felbillent egyensúlyú kapcsolat, ahol az egyik fél mindig ad, a másik mindig kap, valójában szülő-gyerek viszonylat, nem párkapcsolat. És az ilyen felállás óhatatlanul is tévútra visz. Mit tehetünk tehát, ha úgy érezzük, hogy annyi a gyerekkori hiányunk, hogy azt senki sem tudja pótolni? Kérjünk bátran segítséget ehhez! Ha pedig párunkon látjuk, hogy valójában sosem szerethetjük úgy, hogy az elég legyen neki, olyan kicsit kapott gyermekkorában, akkor beszéljünk erről vele.
Mindenre van megoldás ha igazán szeretjük egymást és hajlandóak vagyunk tenni egymásért, a kapcsolatunkért:)
