"Én ezt mondom, erre te azt mondod" - párkapcsolati játszmáink

A kapcsolatok zátonyra futása, vagy a problémák mélyülése gyakran párkapcsolati játszmáink eredménye. Mit jelent az, hogy párkapcsolati játszma?

Röviden olyan ez, mint egy forgatókönyv. Az egyikünk mond valamit, amire a másik reagál, úgy, ahogy mindig is szokott. Előre tudni lehet, hogy melyik végszót melyik szöveg követi majd. Ha jól figyelünk észrevehetjük hogy mikor bonyolódunk játszmába, amelynek a végkimenetelét előre tudni lehet: pontosan az lesz a vége, ami mindig is szokott lenni...

A játszma szó és a hozzá kapcsolódó kutatások és megfigyelések Eric Berne nevéhez kötődnek. Berne az ún. tranzakcióanalízis "atyja", amely egy szociálpszichológiai irányzat. A tranzakcióanalízis tudományos alapokkal rendelkező elmélet, amely arra a megfigyelésre épül, hogy a valódi közelség elkerülése érdekében sokszor "előre megírt" forgatókönyveket játszunk le egymással. Ezzel védjük magunkat a sérülésektől és csalódásoktól, hiszen mindenki előre tudja mi fog következni, hova vezet a párbeszéd, nincs bizonytalanság és nem áll fenn a veszélye annak, hogy a másikkal megosztva bizalmunkat ő azzal visszaéljen. Inkább nem is kerülünk közel hozzá, nem arról beszélünk, amit valójában érzünk, hanem egyszerűen csak mondjuk amit szoktunk és várjuk a szokásos reakciót, amire majd reagálhatunk a jól ismert módon. Ennek azonban nem sok köze van az intimitáshoz, egyre távolít minket egymástól, mi pedig szépen visszahúzódhatunk biztonságos csigaházunkba, megerősödve véleményünkben, hogy a másik "nem változik", "tőle csak ennyire lehet számítani", "lám, már megint ez van".

A tranzakcióanalízis azt is vizsgálja persze, hogy miért alakulnak ki a játszmák. Sokszor gyermekkori történetek állnak a háttérben, berögzött hiedelmek arról, hogy milyen a világ, milyenek az emberek. Minél kevesebb őszinte elfogadást és valódi meghittséget tapasztaltunk, kaptunk gyermekkorunkban, annál inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy a vágyott - ismert - érzéseket forgatókönyvek lejátszásával, játszmákkal érjük el. Ezzel kisebb-nagyobb mértékben mindannyian így vagyunk, de mit tehetünk ellene?

A játszmák leállításának legjobb módja, ha először is felismerjük őket. Szinte minden pár ismeri az érzést, hogy van egy-egy téma, mondat, amely biztosan vitához vezet. Csak el kell mondani az adott szöveget és már kész is a konfliktus. Ha jól figyelünk és felismerjük azt a pontot, azokat a mondatokat, amelyekkel a játszmát indítjuk - vagy amelyekkel a másik indítja - akkor tudatosan reagálhatunk másképp, amivel a forgatókönyv leáll: a megfelelő végszó hiányában nem lehet úgy lejátszani a játékot, ahogy szoktuk. Megakad és lehetőség támad arra, hogy arról beszéljünk, amiről valójában kéne.

Milyenek ezek a játszmák? Hogyan zajlanak és hogyan alakulnak ki? A játszmák egyik jellegzetessége, hogy egy ún. "csali" bevetésével indulnak. Egy olyan kijelentéssel vagy kérdéssel, amelyikre a másik "ráharap". Amire érzékeny, ez az ő sebezhető pontja. Éppen ezért minden kapcsolatra jellemző, hogy milyen játszmákat tudnak egymással játszani. Ugyanarra a megjegyzésre ugyanis egy másik ember másképp reagálna, hidegen hagyná például. De akivel "játszmázunk" az nagyon is reagálni fog. És már el is indult a forgatókönyv. Miért éppen arra reagálunk amire? Ez az, ami gyermekkorunkból, tapasztalatainkból adódik. Mindenki más témára "ugrik". És ezt - ha megismertük egymást - pontosan tudjuk a másikról, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában.

A játszmákat sohasem gonoszságból indítjuk és játszuk. Hanem mert egy olyan rejtett szükségletünket elégítjük ki vele, amelyről mi magunk sem tudunk. Ez az a "nyereség", ami miatt megéri játszmát indítani és részt venni benne. Valójában tehát a játszmák az önálló, érett, felnőtt, önérvényesítő kommunikáció pótlékai. Gyermekkorunkban megtanuljuk, hogy mik azok az érzések, vágyak, amelyekről nem lehet beszélni, mert visszautasítást élünk meg miattuk. De az érzések bennünk élnek, ígyhát más módon igyekszünk kifejezni és "begyűjteni" magunknak őket. Ha már nem mondhatom azt, hogy "olyan jól esne, ha kifejeznéd, hogy szeretsz és figyelnél rám", akkor legalább vitatkozzunk és a bennem levő érzések - átváltozva dühvé és haraggá - megjelenhetnek...

Mióta Berne kidolgozta a tranzakcióanalízis elméletét, nagyon sok kutatás, később rengeteg könyv jelent meg a témában. A tranzakcióanalízis fogalomhasználata hétköznapias, könnyen érthető, így hamar népszerűvé vált. Ma már sorakoznak a könyvespolcokon a "Párkapcsolati játszmák" és hasonló című könyvek, amelyek jellegzetes játszmatípusokat sorakoztatnak fel. Mik a leggyakoribb játszma-típusok?

A leggyakoribb játszma-típus talán a "szülő-gyerek". Ez az a típus, amikor az egyik fél felveszi az okos, irányító és mindentudó szülő szerepét, míg a másik alkalmazkodó, szófogadó, vagy éppen lázadó gyerekké válik. Ahogy sok éve egy sorozatban hallhattuk: "Hajnalka, te ezt nem tudhatod". A szülő-gyerek felállás ideig-óráig megfelel mindkét félnek, mindkettejüknek megvan az oka, hogy miért szeretnek okosnak tűnni, vagy éppen a butácskát játszani. De hosszú távon gyakran az egyik félnek elege lesz és változtatni akar, a forgatókönyvből azonban mindkettejüknek ki kell lépni ahhoz, hogy egyenrangú felnőtt viszonyban éljenek.

Milyen típusok vannak még? Jellemző felállás a tökéletes és a trehány, ahol a konfliktusok rendre a rend körül forognak. Ki az aki elpakol, ki az aki nem. A leggyakoribb vitát okozó forgatókönyv viszont kétségtelenül a fösvény és a költekező. Az, aki ebben a kapcsolatban éppen a költekező szerepet "kapta", gyakran vissza tud emlékezni, hogy korábban ő maga is kitűnően gazdálkodott és a költekezés árnyéka sem vetült rá. Éppen úgy a fösvénynek "beállított" fél is lehetett korábban nagyvonalú. Együtt azonban azt játszák, hogy az egyik folyton spórol és ért a pénzügyekhez, míg a másik kezéből kifolyik a pénz.

Van azután a lusta és a tevékeny, akik nem tudnak megegyezni abban, hogy folyton tenni-venni kell, vagy a pihenés az, ami igazán fontos az életben. Súlyosabb konfliktusokat okoz és az előbbi forgatókönyvek folyományaként is kialakulhat a zsarnok és az áldozat felállás, ami alapulhat azon is, hogy a szülő/fösvény/tevékeny fél elkezd zsarnokként fellépni, miközben a másik sajnálni és sajnáltatni kezdi magát, áldozatként viselkedik. Ha a karrierben való előrejutásban nagy a különbség, akkor könnyen elkezdődhet a "sikeres és a vesztes" játszma, ahol a sikeres egyre sikeresebbnek, a vesztes egyre inkább vesztesnek érzi magát és úgy is viselkedik. És ott van a bajba jutott és a megmentő kapcsolata, ahol a nagylelkű megbocsátó a segítségére siet - kéretlenül is - a másiknak, és mindent elintéz, mindent a kezébe vesz: nyeresége a magabiztosság tudata. A megmentett pedig ebből érzi a szeretetet és a gondoskodást. Ez azonban nem az igazi, valódi közelség. Csak szerepek.

A játszmák látszólag kielégítik belső igényeinket, de valójában mindkét fél valahol belül ürességet érez minden játszma során. Még ha látszólag "meg is kapja amit akar" a forgatókönyvek újra és újra lejátszásával, valami hiányzik...

Minden olyan párbeszéd, konfliktus, amelynek előre leírható menete és jól azonosítható "szereplői" vannak, játszma. Ismrejük fel őket, hogy már az elején leállíthassuk! Ha mindketten tudatosan odafigyelünk, egymásnak is segíthetünk azzal, hogy jelezzük: "észrevetted, hogy megint ezt játszuk?:-)". És ebben a pillanatban vége is: elkezdhetünk őszintén, bizalommal, nyitottan beszélni egymással igényeinkről, vágyainkról...