Mindig fájdalommal jár, ha véget ér egy kapcsolat?
Ha valódi kapcsolat alakult ki két ember között, a szakítás fájdalommal jár. A szakítás veszteség, amely hasonló érzéseket kelt, mint a gyász.
Néha úgy tűnhet, hogy mégsincs fájdalom, csak megkönnyebbülés. Miért mondom mégis, hogy a szakítás mindenképpen fájdalommal jár?
Sokszor a kapcsolat végén már csak a rosszat látjuk és örülünk, hogy vége. Pedig volt benne jó is, hiszen azért választottuk annak idején a másikat. Ezt azonban ilyenkor nem látjuk, mert így könnyebb. Átmenetileg. A rossz történések felidézésével próbáljuk meg elkerülni a fájdalmat, ami bennünk van. Így azonban a haragunk uralkodik és továbbra is hozzáköt volt társunkhoz: a negatív érzelmek éppúgy kötnek ugyanis, mint a pozitívak. Így még sokáig nem állunk készen egy új kapcsolatra.
Nehezebb út, de valódi elszakadáshoz vezet azonban, ha felidézzük, ami szép volt és átvisszük azt a jövőnkbe, új életünkbe. Kevesen mondják ezt ki, mert így a fájdalommal kell szembenézniük. Ha felidézzük a jót, rögtön arra gondolunk, miért is nem maradhatott úgy, mi vezetett ide? Ki a hibás? Az okok keresésével kitérhetünk a fájdalom elől és sokszor ez a könnyebb. De lehet úgy is tekinteni, hogy a valódi okok ennél mélyebbek és valójában legtöbbször rejtve maradnak. A megfogalmazott kifogások valójában csak kifogások. Ha lemondunk az okok kereséséről, akkor voltaképpen elfogadjuk a sorsot, amit nem tudunk átlátni.
Persze könnyű leírni, hogy egyszerűen csak el kell ismernünk, hogy történt valami, amin nem áll hatalmunkban változtatni. Megvalósítani sokkal nehezebb. Más szemléletmódot kíván, mint amivel a hétköznapokban élünk. Ez a szemléletmód felelősségteljes és megtisztító hatású. Ha a szakításkor kimondjuk, hogy "szerettelek és most nagyon fáj", akár csak magunknak, már tettünk egy lépést afelé, hogy a kötelék valóban elszakadjon és készen álljunk egy új kapcsolatra. Persze a kimondás valóban nehéz és fájdalmas. De ezen a fájdalmon előbb-utóbb át kell esnünk. Ha hagyjuk, hogy megfelelően gyászoljunk, akkor utána nincs több szemrehányás, csak a tisztelet marad: hogy valaha egymást választottuk. A válási mediáció során a mediátor segítségével a kapcsolat érzelmi részének lezárása felé is nagy lépés történhet, már a mediációs ülést megelőző egyéni beszélgetések alatt.
A szakítást ritkán kezdeményezi mindkét fél egyszerre. Még ha mindketten úgy is gondolják, hogy ez a kapcsolat már nem működik, maga a tény, hogy ezt kimondjuk, fájdalmas. Sokszor az az erősebb, aki ezzel szembe tud nézni és ki tudja mondani. A másiknak viszont nehéz ezt hallania, még ha magában egyet is ért vele. Úgy érezheti, hogy a másik irányítja a dolgokat azzal, hogy kimondta, eldöntötte. Ilyenkor jó, ha tisztán látja, hogy valójában a másik segített neki: helyette is lépett. Az, aki a szakítás mellett dönt, valójában felvállalja a döntés felelősségét. És ez nehéz teher. A másik fél pedig az "elhagytak" érzését éli át.
Persze előfordul olyan is, hogy az "elhagyott" fél valójában már sokkal előbb döntött magában, csak a kimondás felelősségét teszi át a másikra. Ilyenkor ő csak megkönnyebbülést érez, viszont a "döntéshozó" terhe ezzel még nagyobb, mert rákényszerítették a felelősséget és olyan lépést kellett tennie, amit valójában nem ő döntött el. A "közös megegyezéses" szakítás is fájdalommal jár tehát, mindkét fél részére.
Ennél is nagyobb fájdalom, ha az egyik fél még szeretné folytatni a kapcsolatot. Ilyenkor sokszor illúzióról van szó, és ez a gondolat segít az elhagyottnak: ha a másik nem akar már velem lenni, akkor ezt tudomásul kell venni, minden más csak illúzió. Ha szembenézünk a fájdalommal és tiszteletben tartjuk a sorsot, akkor ez is könnyebb.
A tudomásul vétel különösen nehéz, ha valamilyen sérelmet is okoz az elhagyó. De még ha valamilyen vétek vezetett is a szakításhoz, afelett, ami a vétekhez vezetett, szintén nincs hatalmunk. Itt is visszaköszön, hogy a megnyugvást az hozhatja, ha tiszteletben tartjuk és elfogadjuk a sorsot.
Ha a szakító párnak gyermekei vannak, a felelősség még nagyobb. De látnunk kell, hogy bármilyen rossz is a válás a gyermekeknek, még mindig jobb, mint egy rossz kapcsolatban élni. Sokszor nem is gondolunk rá, hogy a gyermekekre milyen nagy hatással van a szülői minta: valójában nincs más mintájuk. Éveken át minden nap ebben élnek, ígyhát minden más minta, amelyet ismerősöknél, filmekben vagy máshol látnak, eltörpül emellett. Nem beszélve róla, hogy a család: rendszer. Minden tagja "össze van kötve" egymással. És a gyerekek nálunk sokkal érzékenyebbek a hangulatokra, a légkörre. Nagyon fontos, hogy ha szülők vagyunk, a szakításkor a gyermekek érdekében el kell ismernünk, hogy "mindketten egyformán jók vagyunk számukra"! Ha elutasítjuk a gyermekek apját/anyját, akkor a gyermekben is elutasítunk egy részt: ami az apától/anyától származik. És ez nagyon nyomasztó a gyermek számára...